Előfordul az életünkben olyan helyzet, amikor - visszatekintve talán jobban látszik - egy bizonyos szempontból folyamatosan egy helyben toporgunk, se nem javul, se nem romlik, de szabadulni az állandó ismétlődéstől lehetetlen.   Az ember nem rest segítséget kérni, ha elakad a hóban-sárban, ha lerobban az autó, ha betegség miatt munkaképtelenné válik, ha munkahelyén nem tud megoldani egyes feladatokat.

​

A lelki folyamataink ugyanígy elakadhatnak, minduntalan beragadhatunk ismétlődésekbe, a viszonyainkban megjelenő állandósult körökbe, betegségekbe, tünetekbe, amikre belülről nehéz lehet a rálátás.

​

Münchausen báró képes volt arra, hogy a vízből saját hajánál fogva kiráncigálja magát, és ezt sokszor szeretjük szimbolikusan értelmezni: az elmúlt évtizedek kultúrája, nevelési szándékai azt erősítették bennünk, hogy inkább a rációra, mint az érzelmekre hagyatkozzunk, hogy erős ember nem sír és nem érzelgősködik, hogy a gondjaink megoldásában csak magunkra számíthatunk. Münchausen tette azonban a fizika törvényeibe ütközik, okosabb tehát, ha némi szkepszist viszünk a szimbolikus értelmezésbe is.

​

Az ember, ha elakad, segítségre szorul. Ez nem jelenti azt, hogy feladod, átadod az irányítást, a felelősséget, a kontrollt. Épp ellenkezőleg: a megoldás belőled születik, általad valósul meg és te fogod rögzíteni az új, kreatív megoldásokat, a kilépést, továbblépést a mókuskerékből. A segítség ahhoz kell, hogy közösen találjuk meg a sínt, amin te átállíhatod majd a váltót, majd haladj tovább isten hírével.